Én csak este tudok boldog lenni,
mikor sűrülni kezd az esthomály,
mikor a némuló csendet termi
a halkan szálló hamuszínvilág.
Ha rátelepszik az időtlenségre,
mint lélekre a csendes fájdalom,
a holdezüst pislákoló fénye,
és táncot lejt a térdeplő hídon.
Én csak este látom meg a szépet,
mikor reszket ezer csillagcsók tüze,
s míg titkán mereng a megigézett,
utat sző hozzá, a néma semmibe.
