Szendergőn nyújtóznak bükkök, tölgyek,
fátylas szemüket ki sem nyitják,
még nem hajnallik,
és nem jönnek
fehér köntösökben a nyírfák
harmatos völgyeken át,
zizegő
lombjuk monoton ütemére
visszaalszik a szél is,
nincs erő
és mersz rákérdezni:
mivégre
ez a nagy restség, miért nem dereng
az út, a járható: az irmag,
- hanyatt feküdve mélázgat a csend
s reménykedve: csak-csak megvirrad.
