Mindenkinek fáj valami,
Sebeket rejtünk magunkban,
S enyhülést keresve járunk,
E sűrű élet-vadonban.
Mindenki hordoz magában
Ezerszer megtépett álmot,
Melyet úgy őriz szívében,
Mint a lepréselt virágot.
Mindenkit lassan átitat
Csalódások ölő mérge,
Bús éjszakák után ébred
A holnap fakó reggelére.
Mindenkit szoríthat olykor
A magány nehéz bilincse,
Ha elvesztette, aki volt,
Élete egyetlen kincse.
Mindenkinek fáj valami,
A jóvátehetetlen vétkek,
Az el nem hangzott mondatok,
Botlások és tévedések.
Fáj a halványodó emlék,
A test lassú gyengülése,
Kihűlő csókok, szerelmek,
Szívünk lelassult verése.
Mennyire kívántuk mindig,
Felejtsünk! Könnyebb legyen már!
Egyszer az kezd el fájni mégis,
Hogy vége, és semmi nem fáj.
