I.
Duruzsol a csend... a zaj tétova sugarai megtörnek falaimon,
ők állnak s őrzik nyugalmamat,
olykor - mintha áldoznának - hajlongnak a lassu szélben.
Szél cirógatja őket,
csend melengeti
s ápolja a hunyó nap mosolya.
Ez a tiszta alkony!
egünkön néma nyáj halad s távoli ének borzolja a lankát.
II.
S én bent,
asztalra ejtett fejjel -
szememben elmult arcok s egy zsendülő vidék!
(Az asztalon fekete szirmok: a közelgő est hulló pelyhei és tányér,
megsebzett gyümölcs
s ez a sok madár! csipegő, idegen madarak morzsáimon.)
Az alkony becsurog a nyitott ablakon s tenyerére emel,
gyermeke vagyok én is, mint a néma nyáj
s mint az ének, ami megtörli homlokom.
III.
Igy hullik arcom a puha árnyékba,
elpihenve emlékeimen.
A táj ajándéka ez az óra,
az emlékezés órája, a nyugalomé.
S a földretévedt angyalé, aki félszeg léptekkel jár a kertben -
s boldog kezekkel keserüségem feloldja
