(Orbán Ottó emlékére)
A “mi lenne ha…” a “mi lett volna ha…”
lehetősége két fél-délibábja között, Sorsod
egyetlen felfénylő fonala házban-hazában,
régi kastély lépcsőfoka élén elhasíttatott,
belezuhantál a világtalan Világba,
a hirtelen kitáguló semmibe, barátom.
Utolsó pillanatod kérdőjele: a “hol? hová?” –
magába roggyan, csuklód ere-lökkenése némul.
Dorgálhatnám a hanyag Ismeretlent,
orvosi műtőben megfúratta koponyádat,
csihítani a vitustáncos testet,
és adott néked idő-előleget is,
járni “sarkosan”, mint “alakilag kiképzett
katonák”, és teleírni rizsmányi papirost.
Miféle szárasztása ez a Rózsakertnek,
hogy időt adott –, s miért hirtelen szűköset,
párologtatni még illatokat, ajzót-fanyarost.
Kívánnám, ihatnánk, ketten együtt, csóró fiúk,
szimpla helyett két dupla feketekávét,
mint közveszélytelen munkakerülők,
szellemi szabadfoglalkozások – békességben.
Ha bekapnám a Holdat, akár kívánság-serkentő
tablettát, legyen kézfogásnyi minuta,
már a “mi lenne ha…” a “mi lett volna ha…”;
csak a lehetőség két fél-délibábja között…
Képzelgés ez is. Gyalázat.
