Szerelmem, csillagom, de jókedvvel figyellek egyre én,
amint a kozmosz tárgyai s az emberkéz-alkotta égitestek
közt fel-felvillantod nekem magányom éjeinek sivatag egén
a félhomályon átderengő édes és szelíd, friss, mintegy égi tested!
Reszketve nyújtom jobbomat feléd ilyenkor, csillagom, szerelmem,
tudván, hogy - bármi messze vagy - egyszer mégis elérlek,
habár a zenitig is kellene kutató szorgos ujjaim emelnem,
s nem lelném kezdetét, se végét bár a görbült ívű térnek.
Ködök mögött is ott ragyogsz, szerelmem, csillagom, örökre,
s ott maradsz, mikor köréd dől nappalok arany nap-árja.
Vakon is feléd ragad a gép, s koordinátáid mentén pörögve
feléd ragad törvények rejtett és konok szabálya.
Vérem csak addig zsong, tüdőm addig kap oxigént, az élet bennem is csak addig lobban,
míg téged érez, csillagom-szerelmem, ott az űr vak-forma partján.
Míg látva vagy látatlanul az égen égsz, lobogsz te nyíltan vagy titokban,
amíg magad felé fordítod arcomat anélkül, hogy akarnám.
