Álmok, vágyak, ifjúság,
magunkról gondolunk ezer csodát,
létünket fény szövi át,
óriás tervek. Miénk a világ!
Nekünk küldi a Hold
játékos sugarát,
nekünk illatozik
minden szál virág,
nekünk zöldell a rét,
dalol a madár,
gondjainkon súlytalanul
lépkedünk tovább.
De hol van már az ifjúság?
Sok csodás gondolat mind tovaszállt,
helyben topogva,
már nem várunk csodát.
Sötéten bólint a Hold,
hervad a virág,
nem szól már nekünk
dalos kismadár.
Görnyedten visszük vállunk,
a könnyű is nehéz,
unott arccal a semmit
boncolgatjuk szét.
Mit higgyenek mások,
ha mi magunk sem hiszünk?
Ha nem várunk már semmit,
csak vagyunk?...
Vagyunk?
