Szél csúszkál a fák közt, didereg a varjú,
szél a fák közt lomhán penészes avart fú.
Mint egy szürkeszőrű óriási macska,
félelmesen az ég, hátát púposítja.
Minden levelüket elsírják a fák búsan,
göcsörtös ujjaik nyújtván szomorúan,
csak a patak, ez az anarchista, csörtet
- kettészelve a tájt - jéghideg félkörben.
A legmélyebb bánat a kövek bánata.
Az igazi bánat, mely a földből árad,
melyet zárt egysége sugároz a tájnak,
melyet a part mentén, vádló ágát tárván,
tragikus pátosszal a fa kiált árván -.
Légy olyan, mint a folyópart menti fa,
aki nem alkuszik, annak van igaza.
Érezz minden vihart, rezdülj minden szélre,
tép az orkán, szaggat a tél? Hajolj félre.
Türelem, türelem.... Kőben, fűben, fában,
növények gémberült várakozásában
ott alszik a tavasz. Ha ránk vakít fénye,
beleszédülünk majd tüzes örvényébe.
