Nap, nap, mezőkre hajló fénybarázda,
lehulló hang, fakó és sápadt arcok.
Bőröd pirul, a hajad szétzilálva,
kendőt hozol, az asztallapra hajtod.
Terítve már. Oly hűs az esti pára,
a kerti csendben feszes íj a hangod;
míg jársz köröttem, szépséged csodálva,
ím, elfeledtem minden régi gondot:
És mindhiába... Távol, most, e percben,
utcán, szobákban, parti szürkületben
még hányan várnak messzi kedvesükre.
Akár miénk, a vérük ver, ütemben,
szeretnek, várnak, némán, megkövülve:
várják, mikor hull meggyvirág szivükre.
Tarbay Ede fordítása
