fázik a föld
szikla-csontmeztelen
didereg mint a mélyen alvó
aki lerúgta takaróit
teste kihűlt ereiben a tűz
hamvába halt és fennen lobogó
lángok helyett lúdbőröző mezőkön
a hó jeges szikrázása maradt csak
sebzett madárként a nap zuhanóban
fehér dombháton hagy véres nyomot
míg esteledő csönd kötözi meg
a szél gyors lábát percnyi nyugalomra
múlt nyarak rézkohó-egétől
olvadt érceitől melegszik
a lélek hogy a zúzmarában
keményre fagynia ne kelljen
dícsértessék február hidege
kavicsból szikrát csiholó ütés
megkínoz és kikényszeríti
lappangó tüzeinket
