Ha majd ott állunk bíránk előtt,
Az utolsó ítélet napján,
És várjuk a megmérettetést,
Hogy lesz-e helyünk az Isten balján,
Vagy lehullunk, mélybe hullunk,
Mint sziklából leszakadt kövek,
Mi magával sodor mindent, mi volt:
Az elkövetett bűnöket,
Akkor talán, de csak talán,
Megértjük, mit kellett volna tenni,
A rászoruló mellett megállni,
Nem elfordulni, nem elmenni,
Nem magunk mutatva templomba járni,
Hogy ott hagyhassuk vétkeinket,
A feloldozás még nem megbocsátás,
A térden állás sem mutat hitet,
Ha lelkünk csak koldustarisznya,
Mely üres, szakadt és lapos,
A szakadáson kihullt belőlünk,
Az életnek értelmet adó
Szeretet,
Mely önmagáért fakad,
Mint sziklából a forrás,
Fák alján a csendes árnyék,
Mint a magunkban emelt oltár,
Mely előtt most némán állunk
Ítéletre várva,
Még nem tudva hol lesz helyünk,
Lesz-e létünknek folytatása?
