Várakozásom medréből kiömölnek a percek.
Hűs, puha ábránd oszlik, míg az idő elinal, s a
lengő ég lilafoltos uszálya kitisztul: elárul.
Meddő órák árnya kisért, kaparászgat az elmén
részegen, és leomolnak a gátak, a tegnap emeltek,
szétmállik minden tehetetlen a fényben, akárha
apró lények forró lávatavak gomolyában.
S mint Ikarosz lebegő szárnyán viasz olvadozott szét,
lám, szúrós csonkká csupaszodnak, elűznek az eszmék.
kapkod az értelem és csorbult élével az űrbe
vág. Szép, életadó ösztön, te segíts legalább, most
sződd hálód körülöttem, kússz az agyamba, ne fuss el
zsákmányod mellett, a hiúságod láthatod őssze-
görnyedt már, térj vissza a testbe, te távoli bálvány,
mert kiömölnek a percek, s elfolyik, iszkol az élet...
