Az életem valami furcsa látomás volt,
ez gyűrűzik bennem valahogy tovább.
Csak éppen szememben alszanak ki
láztól lobogó lángjukkal a tavaszi fák.
Csak éppen szemem nem enged be
smaragdjába fészkelni fénylő madarat,
Fagyott tükrétől hidegen visszaretten
embermosoly, netán átkozott pillanat.
Mert bennem örökké az ősz mi éled,
habár olykor az is tűzfalakba ütközik.
Nevetek, mikor lelkemben dúló télben
viruló jégvirágra kiömlő vérem havazik.
Még azt is meg kell fejtenem ki vagy,
és hogy mit akarsz majd tenni velem.
Maradt-e benned valami hűvös áhítat,
mely barátság, vagy bűnös szerelem.
Meg kell fejtenem vonásaid rejtvényét,
csönd-kondító haragos pillantásodat.
Csak bólogatnak a szelídgesztenyék,
ki vagyok neked, s te nekem ki vagy.
Végre engedd hát hadd tudjam utoljára,
itt a belül elmúló tiszta szavú őszben,
Amiért most néhány végtelen pillanatra
szemed ragyogó tisztásán elidőztem.
