Mikor a rímek elkerülnek...
szemeimben szomorú gondolatok
egek kellenek, és vizek!
fonott vonatban íródó szavak.
Halott agyamban zörög
kormozódó, füstöt ereszt belém
cigarettavégek figyelnek bűzölögve!
szóvirágok elszáradt csokra ég.
Fárasztó ez.
Akarni!
Mitől költő a költő?
Mert jól rakja össze a sorokat?
Halott mondatokat éleszt
megtölti az üres részeket Magával!
A csendet a szépségek szavával...
Olvasztó kemence.
Minden dolgok üstje!
Nem tüdőt maró füstje van
fínom illatot terel Belém a szél
lelkünk viharainak előszele...
Mégis...
költő lettem Én is?
Ki kérte, hogy írjam meg Magam?
Ki akarta hallani szavaim csengését
soraim közt megbújó titkaim
érzéseim csikorgó zenéjét,
vagy vágyaktól csapongó álmaim?
Ész..
Szívvel élés...
Lélekkel szeretés...
Szavak fonott vonatai.
Megállóm sínei:
kuszán visznek mindent: Mindenhova.
Most mégis miért írom ezt?
Nem tudom.
Mások verseiben feltűnő sikoly!
Ez az, mi életre kelti a gondolatban alvó törpe-óriást...
