Ha nem tudunk írni-olvasni már,
Költőt belőlünk a témánk csinál.
A lelket nemesebb cél hívja: míg
A test görnyed, fölegyenesedik:
A halandó rész már nem kell neki,
Teremtőjét test nélkül zengheti.
Csöndes a tenger, ha a szél elül,
Mi is, ha már szenvedélytelenül
Megértjük végre, hogy hencegni meddő
Azzal, ami mulandó és veszendő.
Szemünk előtt felhő az ifjú vágy,
De az öregség puszta űrre lát.
Lelkünk sötét viskójába a kor
Ütötte réseken új fény hatol.
Romlásán épül és bölcsebbedik,
Aki örök honához közelít:
A régiből távozva új világa
Küszöbén a kettőt egyszerre látja.
