A Nap kibontotta haját,
hogy hegyre-tóra ráterítse -
de a költő még paplanát
húzta orrára és fülére
s tán sóhajtott is egy nagyot.
S aludt tovább. Az ágya szélén
három kis árnyék ballagott.
És lopva homlokára másztak
s játszó kölyök-árnyak között
ott botlott egy sánta szellőcske:
az ajtónyíláson szökött
be a szobába, hajnaltájban -
a dalnok akkor tért haza.
Vetkőzni kezdett s közben minden
bútorhoz volt egy-egy szava:
"No, öreg asztal, fáj a lábad?
búsulsz-e még, szegény kredenc?"
Beszélgetett a bútorokkal,
akár Assziszi Szent Ferenc
a madarakkal. S mondjam-e,
hogy szekrény, székek, asztalok
mind szárnyrakeltek... úgysem hinnéd...
Ó, régi, régi hajnalok!
Ó, régi, régi délelőttök!
Kövér párnáknak jó szaga!
Most már este kilenckor fekszem
s nem alszom egész éjszaka...
