Hiába várjuk a csodát:
megcsókolom a szomjas folyót,
mert nem vagy itt.
A ház előtt kiszáradt egy napba-térdelő
ecetfa.
El kell siratnom minden ágát,
mintha a te ujjaid haltak volna meg. Holnap
levelet írok neked,
ha fölébredek,
elmesélem,
hogyan futott a hegyek
mögé a nappal s milyen hideg lett
a mellem. Mindnyájunk
szívébe csillagot kellene
gyökereztetni,
hogy sose fázzunk az éjszaka
fagy-rétegeiben.
Titokzatos madarak
a csönd
lombjai közt:
titokzatos lemondások és kívánkozások
a véremben. Ó, ha már szakadna
az eső,
ha nem a porba lépnék,
mikor átváltozásom felé elindulok!
Zümmög a levegő,
nincs más szerelmem,
csak a víz kiszikkadt medre. Istenre gondolok,
de ebbe is belefáradok
és lassan elfelejtem,
milyen meleg volt a méhében, mielőtt
a világ
ilyen messzire kicsalogatott. Te tudod:
ikercsigák voltunk,
míg szerettük egymást
annyira, hogy mindig
a fű hegyén maradjunk.
Ki lépett rá ártatlanul
és bűntetlenül meszes hátunkra?
Emlékszel még arra a roppanásra?
Mondják, kormos,
magas tűzfalak meredeznek ott rád,
amerre jársz és agyonvert
farkas vezet, ha visszalopózol
a rengetegbe, ahol találkoztunk.
Nem bánom már,
ha lefoszlik rólam az ing,
mire a kövek-kavicsok közt
a forrásig fölérek:
legalább megláthatják
az égi szemek
szerelmed vállamba égetett
marhabélyegét.
