Teljes valómmal nyújtózom utánad,
Mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt.
És mint a párás földkorong, örökké
Fényes felemet fordítom feléd.
Szeretném mindig azt mutatni néked,
Ami bennem a legtöbb, legnagyobb.
Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál,
Szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.
Szeretném olykor túlragyogni álmod,
S érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod:
Ezért sütöd feléd eső felem.
S csak hogyha önnön fényed is kilobban,
Csak úgy tudod meg, ki voltam valóban,
Milyen sötét és milyen fénytelen.
