Talán ha most székem mögé lépve
Lüktető halántékomat hűs kezedbe fognád,
S fáradt fejemet széles mellkasodra vonnád,
Hagynám, hogy kimasszírozd belőlem
Az elgyengült nap meggyötört perceit.
Így csak hunyt szemmel gondollak ide,
Idézlek meg sóváran a közelembe,
S már érzem erős kezed lágy érintését
Homlokom megfeszült bőrén siklani.
Hallani, ahogy odabenn csörömpölve
Törnek össze a mának dirib-darabjai.
Rámtelepszik a csönd, csak a gép zúg
Az íróasztalon, s a falon az óramutató
Múlatja az elketyegő, roskatag időt.
