Időtlen jelek szövik át,
a terek finom hálójában hullt
magányunk metaforáit.
Mint kés hegyén csillanó napfény;
Egylényegű.
Mégis valami több, más.
Erő és mozdulat.
Felemelt kéz, hangtalan szavak.
Vibráló arany-fekete,
s közös útjaink, örök kísértő kékje.
A boldogság illúzióját
kergető körbezárt világ,
hol nincs már fenn, se lenn
se jobbra, se balra.
Egyek vagyunk fájdalmainkban,
Mi…a lehetetlent bátran megkísértők.
Kik szólni akarunk valaki máshoz.
Lélektől Lélekig, a végtelen űr
reménytelenül fagyott óceánján.
Férfi és Nő. Mester és tanítvány.
Szerelmet kergető vágyak.
A lélek áttünései.
Hogy elmondjuk titkunk
amíg lehet, s van még fül, ki hall,
és szív, mely befogad.
”Van, mit csak vakká vált szemmel
látni igazán.”
S érezni őserők áradását,
mi átsző minden létezőt.
Tenyerünk forró érintését
nyújtani önzetlenül.
Nem kérni semmit, csak elfogadni,
és adni, minden nap valami szépet, nemest.
Összefonódnak szavaink.
Egymásra épül arcunk,
kettős tüzes nyelvek
ülnek fölöttünk láthatatlan,
és hordozzuk magunkban
észrevétlenül Éva örök princípiumát.
Az Anyag és Szellem határsávján
feszül egymásnak az Élet
hogy világra vajúdja hűtlen gyermekét
az emberi Lélek démonarcú
mozdulatlanná dermedt létezését,
egy titkos aranykor elhaló igézetében.
