Szüntelen bántott titkos magányosságod,
Uram, de mit tehettem volna?
Gyermekkoromban játszadoztam veled,
és gondolatban szét is szedtelek, mint játékszert
szokás.
Vadságom később megizmosodott,
széjjelfoszoltak dalaim,
s ámbár soha nem voltál közelemben,
mindörökre elveszítettelek
a porban, tűzben, a légben, vizekben.
Napkelet és napnyugat feleútján
sár fedi testem s csupa seb.
Koporsóként az eget magadra vontad.
Ó, ha nem volnál rokonabb a halállal,
mint az élettel,
szólnál hozzám. Onnét, ahol vagy,
a föld alól vagy a meséből szólnál hozzám.
Jelenj meg, Uram, itt a tüskebokorban,
hadd tudjam, mit akarsz tőlem.
Kapjam-e el röptében a mérgezett dárdát,
melyet mélyből hajít más, hogy szárnyad megsebezze?
Avagy nem kívánsz semmit?
Rezzenetlen néma azonosság vagy
(kerek a, mely önmagával egyenlő),
semmit se vársz. Még imádságomat sem.
Ím, kérdő bánataimmal együtt
a csillagok is megjelennek a térben.
Íme, ablaktalan az éj odakünt.
Istenem, mihez fogjak én most?
Benned vetkezem le. Levetem testem,
akár egy útszélen hagyott ruhát.
