Nem akartam én énekelni.
Csak égre kelni, égre kelni.
Fény éhe, tudtam, hogy az égnek
Földi csillaga az ének.
És akkor csillog, akkor csillag,
Ha sugarai énenként nyílnak.
Nyílnak, nyínak, fényszívdobognak,
Mint elevenekben a holtak.
Hamvuk magzatvizében ellő
Ember- és világszív esztendők.
Emberöltő? Világűr-öltő?
Mérheti bármihez a költő,
ha a Mindenek Mindenének
Mindenes mindene. Minden ének.
Dehogy akartam égre kelni.
Csak énekelni, énekelni.
Én éhe, tudtam, hogy az ének
Megénedő énje az énnek.
S mint földi, csúszó-mászó csillag,
Minden énnek énjeként csillog.
Mint a génekben a holtak,
Élnek, énnek, lettén a voltnak.
Akkor énekel a költő,
ha ember- és világűr-öltő,
ha az Énekek Énekének
énekes éneke. Ének. Ének.
