Vegyél a szádba egy fűszálat!
Isten fia ő is, keresztre feszíti őt is a tavasz,
és feltámad a legvadabb télben: mennyi tűz egyetlen leheletben!
Tudd meg, én boldog voltam itt.
Egy teljes nyáron át jártunk a bodza meg a vadeper rejtekútjain,
és hűvös lett bennem a szerelem, mint a vakond,
és a föld alá merült a napsütés is, hogy ott igyalak magamba a fényes göröngyök között. És hová lett ez is?
Felejthetetlen barna bőrünket sirathatja most már a tengeri szél is,
oda többé vissza nem térhetünk, másfelé vagyunk már boldogok.
A hegy tetejéről a folyóra látni, szólni sem tudsz végső otthonunkban:
teherhajók füstjét isszuk most már mindörökre a fiatalság kútvize helyett.
De – szép vagy, szép vagy! – kiabálom a tökéletlen rombolásban,
az őszi erdők roncsai között.
A számban őrizlek, mint a víz az elsüllyedt hajót.
És jól van ez így is, minek is kívánkoznék máshova.
Egy boldog várost láttam, a tenger kiokádta, a föld eltemette,
és az sem tudott többet, mint ez az egy szál fű a fogam között.
Zöldszínű örömök közt múlik el az életünk.
