2012. július 13., péntek

Robert James Waller

Ezernyi út porából
-részlet-

Ki mondja, hogy minden tűz leég egyszer? Néha talán megrebben, de sosem huny ki teljesen.
...
Ha csak még egyszer beszélgethetnének, hogy újra elmondja, mit érez, milyen teljessé vált az élete erre a néhány napra. Hogy köszönetet mondjon, ha másért nem is, amiért ránézhet és újra láthatja az arcát.
...
... érzékelte, hogyan halványul és múlik ez a különös dolog, amit életnek neveznek, és pontosan tudta, mindez mennyire mulandó.
Csupán a képek maradnak, a korábbi ünnepek halk visszhangjai.
Milyen különös, magányos, csendes élet. Kezdettől fogva olyan, akár egy ide-oda repkedő tollpihe. Kivéve azokat a napokat...
...
Nem vagyok biztos benne, mit tennék, ha újra látnám. Azt sem tudom, ő mit tenne. A pokolba is, négy napig tartott az egész, talán már rég elfelejtette. Talán nem vagyok számára más, csak egy kellemetlen emlék.
Robert Kincaid a szíve mélyén persze tudta az igazat. Francesca Johnson és ő örökre egymásba fonódtak, és emlékezni fognak erre, ameddig csak élnek. Ebben sosem kételkedett igazán. Akármerre is járt az elmúlt tizenhat évben, az asszony mindenütt ott volt vele. Tudta, biztos volt benne, hogy Francesca is így érez. Mégis, olykor enyhítette a fájdalmat, ha elképzelte, hogy az asszony többé nem gondol rá, ez tette könnyebben elviselhetővé a mellkasába fúródó nyílhegyet, ha rá gondolt.
Egyetlen nagy szerelem, egyetlen örvénylő pillanatban, amikor a szél a hátába került és az univerzum vonakodott megtenni, bármire is készült. Egyetlen örvénylő pillanat, amelyben az öreg vándor meglátta az otthon tüzét, ahol a vonatok megpihentek és füttyszavuk elhalt. Amikor egy kis időre abbamaradt a céltalan körözés Rilke ősi tornya körül.
...
És a régi vágyak – csak áldjuk és kárhoztassuk őket –, azok a követelőző régi vágyak újjáéledtek, és az elfojtott távoli tangó hangjai egyre közelebbről hallatszottak.