2012. február 11., szombat

Zsiga Lajos

talán holnap

mint pipám füstje
kavarog bennem a gondolat
honnan jöttem
meddig tart még nekem
a pirkadat
az ébredő tudat,
hozzám láncolva minden pillanat
a lélek sima tükrén
az idő, mint gyémántcsillag
hol ragyog,
hol lángolva szétpattan,
tántorog bennem a félelem
pedig biztos minden mozdulat
gyermekké nő velem a múlt
kacagva kinevetem magamat
zsebkendőt keresek
letörölni szempilláimról
a harmatos könnyeket
mik átnedvesítik felszántott arcomat
oroszlán szívem lassan nyúllá változik
néha magamtól is féltem,
most vackomban
összehúzódzkodva számolom a perceim
mint koldus az összekoldult filléreket
nincs mit megbocsájtanom magamnak
bár letérdelnék imádkoznék hozzád Uram
mert mindig jó irányba tereltél
mikor eltévedtem az élet dzsungelben
s ha az élet egy hatalmas hegy
nem panaszkodom, mert én
a csúcsára értem
körülöttem hegyek, völgyek
távoli csúcsok amik a ködbe vesznek
démonok kik velem együtt könnyeznek