2011. szeptember 18., vasárnap

Nagy István Attila

Utószó

Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit.
Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait,ha egyáltalán útnak indul.
De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek-hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal - nekifeszült.
Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.
Mene tekel ufarsin - megmérettél és könnyűnek találtattál.
Ezt mondja az ember legelőször magának.
Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál,
gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél.
- Olyan, mint egy lila színű kavics,én pedig mostanában megszerettem az aranyat - mondtad.
Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat. - Elég lesz a halálig.