2011. július 24., vasárnap

Ágai Ágnes

Énekek éneke

Ő az én társam az idők végtelen óceánjában,
Ő az én társam a múlt süppedékes iszapjában
és a jelen töredezett gránitkockáin.
Ő az én társam a harmatcseppek szivárványgömbjében,
és a rezge fényű bolygók kerengésében,
a párálló csendesség bozótjában,
és a véredényeket összeszorító rémület páncéljában.

Ő az én társam a csordultig merített vederben,
az egymás fölé hajló testek mágneses erőterében,
az összesimuló tenyerek fészkében.
Ő az én társam az ébredések opálos öntudatlanságában,
a nappalok kilyuggatott bérletkártyáiban,
a dróton áthatoló sóhajokban,
és a lég hullámhosszain felsüvítő jajkiáltásokban.

Ő az én társam a rejtett mélyeket döngető magzatmozdulásokban,
a leszakadt inggombok cérnaszálaiban,
és a víz világ-tükröző negatívjában.
Ő az én társam a betűvé szilárdult gondolatban,
széttátott napsütésekben és záporesők redőnyében.
Ő az én társam a felfutó higanyszálak ezüstjében,
és a kiolvasott újságok zörgő bordáiban.

Ő az én társam a magány süket verméből kidörömbölő
egymás keresésben, a paplanmelegségű beburkolások
rejtettségében, az elfésült kételyek csitulásában,
a minden lehetségest feltérképező
te ki vagy – kérdések kanyarulataiban.
Ő az én társam a szemhéjat lezáró ujj kegyeletében,
a sziromhullató elmúlások felpúpozó örökkévalóságában.