2011. január 1., szombat

Lakatos Zsuzsa

A sorshoz

Olyan hideggé vált az egész világ,
az idő gyorsan száll, repül felettünk,
romjaink közt eltévedt bánat jár,
így feledjük azt is - ha egykor szerettünk.

Az élet fut és tűnnek a szép évek,
a lángokból csak hamu, mi megmarad,
elhagytak az álmok és a remények,
az ifjúság is a romok közt elszaladt.

A tisztaság rég hideg, sötét sírban,
rövid az öröm, míg hosszú a bánat,
a könnyeimet is már mind elsírtam,
megtörten ül a múlt – romok közé zárva.

Tavasszal minden újul, minden éled,
csak hozzám vagy - oh, sors - ily mostoha?
Ne hagyd, hogy sorvadjak, mint a fakéreg,
meghalok, hogyha nem mosolyogsz rám soha!

Add vissza szívem egy-egy szép emlékét,
ajkamra ismét víg dal hangja - lebbenj -
hagyd álmodnom újra vissza a kékjét,
ne hagyd a lét derűs képét - elfelednem!