A bágyadt őszi délután vagyok.
A botló nap. Az is bennem sajog.
Meg idelent a gömbölyű kavics,
szikra-kemény kő - Konok magam is.
Amint a nap a hegy mögé merül,
anyám arca kél, fénye szétterül,
messzebb látsz bennem. Nem a csillagok,
a végtelen, mi bennem felragyog.
