2010. március 26., péntek

Szabó Lőrinc

Végső menedék

Ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik így!)
Ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!)
Ha nem leszel, vagy ha leszel, de már
Nem bírod titkunk nehéz láncait
A vezeklő lelked tőlem elszakít
S ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll
Vagy még különbet keres, be sivár
lesz mind, ami akkor következik:
Én igazán egyedül maradok,
Igazi magány itt csak én vagyok,
Ahogy árvák a zsúfolt csillagok.
El ne hagyj, Kedves, végső menedék:
Jobban érdekelsz, mint az örök ég,
Jobban, mint az egész emberiség!