2009. november 20., péntek

Nagy Ádám

Várlak

Tompán zsong a város, fáradt és lassú.
A tetőkre ráborul a hatalmas tekintet
s az égen a habok, mint a hattyú
a józan vizeken, némán úgy keringnek.

Utcákról száll a finom esti barna por,
én csak henyélek az aranyló fák alatt
s míg az ég a földdel lágyan összeforr
csendben a szívembe faragtalak.

Az ember lépte ilykor már csupa árnyék,
ajkamon a szó is porlad, mint a kőszén,
s itt a száz bolond között csakis rád vágynék,
hogy megpihenjél lelkem dús őszén.