2009. november 19., csütörtök

Áprily Lajos

Két út

Októberi tarka fák közt
hegyvidéken vitt az utam
s áldott testű ifjú asszony
lassan szembe jött velem.
Jött a völgy felől pihegve,
arca meggyulladt a szélben.

Így vitt engem is, mesélte,
hegy felé az én anyám.
Vitt a hűlő postaréten
szívdobogva nagyanyámhoz
(régi tornyú városvégen
házikóban éldegélt,
télre gondolt, téli fára,
unokára és halálra
s várva-várta jöttömet).
Útra súlyos testü voltam,
neki mégis könnyü voltam,
mert örömmel hordozott.
Vitt az őszben nagyanyámhoz,
hegyre-forradt házikóba,
míg november meghozott.

Istenem, be furcsa most így:
völgy felé a tarka fák közt
holt anyámat én viszem.
Viszem őszben és havakban,
viszem halkan és titokban:
őt se lássa senki sem.

Istenem, be kicsi test volt,
súly alig volt két karomnak,
s most mint vén, zuhant harangnak,
mélybehúzó súlya van.
Jött a hóhozó november,
ő világra hozta testem,
én megszülni nem fogom.
Harangsúlyú kicsi testét
hordozom, csak hordozom.