2009. október 31., szombat

Pilinszky János

Őszi csendélet
/részletek/

Ha az őszt egybe kellene vetnem valamivel,
egy hosszú ének befejező utolsó sorához hasonlítanám.
A dallam elakad, de még nincs vége teljesen,
átcsúszik az utolsó ponton,
kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben.
A gyümölcs megért, csak kosárba kell gyűjteni a fákról,
a szőlőtőke roskad a fürtöktől, csak szüretre vár,
a mezőről is elkívánkozik a széna.
Kertekből és földekről pincékbe és kamrákba szorul a termés.
A táj kifosztva, könnyes és ideges,
egy-egy szakállas rózsatő tűnődik, mosolyog magában,
aztán hátraveti fejét, rázza a sírás.
Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs,
ha még kinn felejtették a fán,
de ez a szorongás egyszeriben megenyhül,
ha tálba kerül az asztalon.
...
Gyümölcsök...
Megadással élnek kedvünk és étvágyunk árnyékában,
mint pogányok a párkák kezében. Hasonlatosak hozzánk.
Különösen így ősszel, életük magaslatán és haláluk tövében.
Megraboltuk velük a nyarat,
de ők nem tiltakoztak a szöktetés ellen,
valami titkos sorsközösség felénk húzza a szívüket.
Bejöttek utánunk a házba, nincs bennük semmi ellenségeskedés,
csöndesek és példaadóak.

Mi lesz velük, ha rájuk szabadít az éhség?
Mi lesz a csendélettel? Az, ami tavaly és tavalyelőtt.
Szép lassan, egyik napról a másikra fölesszük az ősz költészetét.