Az erdőt átsüti a nap,
nyalábjain porszemcse futkos.
"Onnan - súgják fojtott szavak-
szarvas jár ki az általúthoz."
Csönd az erdőben, hallgatás,
mintha a létezést e völgyben
nem a napfény - valami más
varázs-ok tartaná erőben.
S valóban egyszer csak közel
a bozótban ott áll a szarvas.
Fa mind merevgörcsben figyel,
A csönd ím ettől oly hatalmas.
Cserjék fiatal sarjait
a szarvas hersegve harapja.
Hátával ágakat taszít,
himbál a lomb ágvégi makkja.
Nézi, hogy némul a szava
- a tisztást alul körülállván -,
kamillavirág, csormolya,
tatárlevél, orbáncfű, páfrány.
A rengetegben a fura
esetről bent a meredeknél
hol csengőn, hol halkan csak a
szakadék csermelye csevegdél.
Ahogy az irtásra kivág
a hasadékból a patakzaj,
valamit elmondani vágy
már majdnem emberi szavakkal.
