Komjáthy Aladár

A fák titka

Csak egyszer mondanátok el, fák,
milyen a téli dermedés,
amikor vékony ágatok a
hideg, homályos égre néz.


Fínom rajként merengve álltok;
a hold s a fázó csillagok
leselkednek, amint sötétlő
törzseitek közt ballagok.

Rég volt tavasz, jaj! nem is volt tán;
— emlékeztek? — a napsugár
felborzolt és megadta minden
derék fának, ami kijár.

Halványzöld rügyeket, virágot
s rejtegető friss lombokat,
alattatok a szerelemnek
tüze csak nőtt, sose lohadt.

Madársereg lumpolt vidáman
rajtatok és kicsinyeik,
mire az ősz megjő, a nyárnak
melegét, színét feledik.

Legszebbek vagytok, mikor ősszel,
halál előtt, a gyenge fény
elönt s ti tarkán ringatóztok
a lét és nemlét peremén.

Érzem, valami nagy titoknak
tudói vagytok, néma fák,
növénytestvérek szóljatok hát,
tán jobb lesz akkor a világ.