Az esték a legnehezebbek:
A búsan bólogató fák neszénél,
s a némán lehulló csillagok fényénél
zuhansz egyre mélyebbre te is
az álom gyógyító vizébe.
Percek emléke csak elemózsiád,
halhatatlanságod is száradt levél,
szelíden zörgeti az esti szél:
Cipőd talpa gyöngyökön tapos.
Merre mész, te Krisztus-szakállú,
próféta álmú szótlan szörnyeteg?
Kellett neked keresztet faragni!
Hát ne csodálkozz,
ha most tested ráfeszül.
Hogy fáj?
Hogy véred pereg?
A brekegő békák
s a tücskök zenéjénél
észre sem veszik az emberek.
(Azt hiszed, megírtad már minden versedet,
pedig csak azok írtak eddig téged.)
