Most én ébresztenélek,anyám, ahogy te engem,
míg iskolába jártam, mikor dolgozni mentem.
Nyár fecske-zuhanása, tél varjú károgása,
vekker rikácsolása föl nem vert volna engem.
Halkabban szólt a törvény, hajnali suttogással,
mégse bújhattam el az álom senki-földjén.
És este kivallattál? mi bánt, mi baj, mi történt?
Mért voltál olyan kíváncsi kedvetlen válaszaimra?
Történt valami - úgyis föl kellett kelni másnap!
Valóság őrszeme, ábrándtalan anyám,
fölém hajoltál, álmaimon kaput-nyitó.
A hűvös kőre léptem,sorakoztak a tárgyak,
s Atlantisz mindenestül a mosdóvízbe süllyedt.
Barátaim már vártak; s nagy karéj kenyerek,
s tea, hasas bögrében, a konyhaaszlalon.
És te sarkamban egyre, mozgattál, örök-mozgó,
sürgettél: el ne késsem! Hát honnan?és miről?
Nem kelthetlek föl. Alszol; és nem tudsz semmiről.
