Tebenned bíztam eleitől fogva.
Még mielőtt ismerhettelek volna,
magányos éjjeleken álmodoztam
rólad, és lettél végső menedékem.
És már akkor is csak arra gondoltam:
benned – egyedül - tán reménykedhetem.
És aztán, pár év éjszakáján, mikor
szerte-széjjel repült hajad a párnán,
édes álmodat aludtad mellettem,
oly csöndes és halk lélegzetvétellel,
hogy nem lehetett nem érezni: te is
bízol bennem. Ám egyszer csak bizalmad
megfogyhatott, és már gesztenyehajad
nem terült szét párnámon. Csak hát – ugye -,
az évek tértek aztán té meg tova,
de bizodalmam nem fagyott meg soha:
hisz elejétől fogva bíztam benned.
És most, hogy fogytak és fagytak az évek,
de hajszálaid újra itt vannak nékem -
párnán és fürdőben szóródnak széjjel -
és találom mindenütt, hol lélegzel:
-mert olykor-olykor mellettem lélegzel éjjel-,
és hosszú hajadnak szála szerteszáll,
én örülhetek néked. Már jól tudom:
újra és újra, megint úgy tudom, hogy
tebenned bíztam, eleitől fogva,
és - míg lélegzetem nem fogy végleg el -,
tebebenned mindaddig: újra bíznom kell!
Így volt, így van és így is lesz.
