Ha még fiatalon találna utolérni
engem a vég,
az új korszak hullócsillagaként
lehullanék,
nehogy nagy-nagy város temetőkertjében,
nehogy temessetek ismeretlenségbe,
sírt nekem ne ott ássatok,
el nehogy ott
hantoljatok.
Nagyon nagy városban
nagyon messze lennék,
udmurtjaim ottan
síromat nem lelnék.
Én a síromban is
beszédüket vágyom,
hangjukat kívánom.
Nagyon nagy városnak
széles nagy mezője,
nagy a temetője,
az én sírom ott elfelejtődne.
udmurtok oda csak ritkán
ha járnának,
vagy nem is járnának:
végleg
elfelejtenének.
Olykor fölöttem pacsirta ha szólna,
olykor-olykor forgószél ha
forgolódna.
Olykor talán, fényes ősszel,
mikor délre tartnak,
leülnének
síromra a darvak.
Temessetek magas dombra. Tágas kert ölén
legyen sírom az út mentén, árnyat fölém
nyírfa vessen.
S legyen ahová a jámbor
és megfáradt szegény vándor
leülhessen.
A dombról majd körbelátok,
látom az egész udmurt világot.
Koldusok,
kéregető vándorok
sóhajtozva odaülnek,
megpihennek,
sóhajtozva továbbmennek.
Részeg és vak udmurtjaim
síromhoz eltámolyognak,
üldögélve, szunyókálva józanodnak.
Út mellé engemet
oda temessetek,
nyírfa alá földeljetek,
pihenőhelyül az arra járó népnek,
s amit mondtam néktek,
el ne feledjétek.
Kányádi Sándor fordítása
