Könyörgök Hozzád, segíts hűségeddel,
mindennapi mosolyod add meg nékem.
Gyengéd karod fejem alól ne vedd el,
engedj minden napon Tebenned élnem.
Ki vagy a Jóság, Szépség és Szelídség,
bocsásd meg, hogy ily módfelett szeretlek.
Higgyem, ha nem hiszek is, van segítség,
míg pillantását látom két szemednek.
Életem elhalkul. Tarts meg, miképpen
eddig is, azonképpen holtomiglan.
Mi haszna volna Nálad nélkül élnem?
Amitől tartottunk, már – íme – itt van:
Körülkerített bennünket a romlás,
a pokol zászlait látom lobogni.
Ki tudnál lenni értem a Lemondás,
ne láss kétségbeesetten zokogni!
Istenölő ködben, selejtes álmok
hálóiban, lélekegyedül, íme:
Innét kiáltok,
gőg s alázat közt keresztre feszítve,
leverve, összetörve, megcsalatva,
de bár félig megölve, mégis készen
századszor, ezredszer is ama harcra,
mely végül győzelmem záloga lészen –
Itt szólítlak, hogy tartsd ébren reményed,
Tebenned bíztam eleitől fogva,
hiszen míg – bár hunyt szemmel – látlak Téged,
a reményt látom előttem lobogva,
ezt a lehetetlen-szép, földöntúli,
eszelős álmot mindnyájunk szivében,
mely nem tud, noha oltanád, kihunyni
most sem, e néma, hályogszürke télben –
Szeress engem, de ne azért, hogy zsarnok
sorsomtól enyhüljek s alélva leljek
egy különben szép keblen perc kalandot,
koldus kegyelmet:
Szeress! hogy míg a gyötrelemben mások
szemük eltakarják reménytelen,
én ébren maradjak és látva-lássak…
Kezeidbe ajánlom életem.
