Vesznék el a dolgok ezerjén,
hullnék, tova, névtelenül,
mint sasmadarak szárnytolla - sosem
lennék azután egyedül.
Egy hang, ha fülembe hatolna,
szívembe szakadna, dobogva, hevítve a vért,
leomolna megannyi határom,
nem volna se hol, se miért.
Ha végre feledhetném, ki vagyok, társulva a társ-tüze
fénybe,
testemben a csont szinarannyá válna,
s az éj csalogánya
lelkemtől, baljós odútól, többé sose félne.
