Feketemárvány sötétség-kockák
ülnek az égen.
Olyan piros a hold,
mintha arcát égetné a szégyen.
Feketemárvány-kockák közül
a lusta felhőket messzi fújják vígkedvű szelek.
Feketemárvány-kockák közül
távoli bolygók fény-üzenete csepereg.
A nyugtalanul mocorgó város utcáin
úgy járok, mint aki
a soha-el-nem-érhetőn száguldó
csodaszarvast kergeti.
Paripám: az őszi szél.
Száguldás-robajába
a százéves tölgy is beleremeg.
Tegez-szívemben nem nyilakat viszek:
csak egy maréknyi meleget.
Ez a maréknyi meleg éltet,
éltet és éget és űz tovább,
nem ad megállást, sürget, sürget
éveken, álmokon, utcákon át:
lihegtet, hajt a csodaszarvas után.
Kergetem, mint egykor Hunor és Magor.
Talán még nem késő. Talán még elérem,
bár elrejtik az ágak. Nyomát szél fújja el,
és belepi a por.
Remegő inakkal törtetek utána,
ágak csapkodják-horzsolják arcom -
s ha erőmből már nem futja tovább:
megpihenek a Meotisz-parton.
Megpihenek, és azokra gondolok,
akik utánam fognak élni:
talán unokáim között
lesz egy ügyes vadász,
aki megtépázva, véresen - de: eléri.
S a Meotisz partján boldogság lesz akkor:
Hunor és Magor és sokmillió daliája
megnyugszik: hogy íme, mégis: sikerült,
hogy mégsem volt hiába.
