Honnét tudod, hogy itt az ősz, fiam?
– A szél szagából, bízvást, jó uram.
S a szél szaga ehhez neked elég?
– Sírnak a szílfák és a jegenyék.
Az életet nagynak hitték s öröknek,
most, csalatkozva, szomorún zörögnek.
Az ősz, az ősz, legrégibb szeretőm,
mindég elmegy és mindég visszajön.
Még nincs sötét, nincs itt a vacsora,
s hogy megritkult a sétálók sora!
Dülöngve járnak, maguk-ölelőn,
mint valami szélverte hegytetőn,
mint valami másvilági berekben,
ahol a szél süvöltése szünetlen.
Hát én is, én is ily dülöngve járnék,
mint e nehány imbolygó ember-árnyék?
Kik ők s mik ők? Nem látom arcukat.
A fél-sötét csak alakot mutat.
Magyarok, tudom, pedig nem beszélnek,
holnap meghalnak, de örökkön élnek.
Ezek a járók nem is emberek,
csak a város lelkei, úgy lehet.
