Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
− becsukja szemét −, de csak magába mélyed
az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,
mikor már este van, s megmosakodtam
− megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
mindennapos szutykát számról letörölted.
Megfürösztötted homlokom a hajadban.
Mikor már este van, s nem tudok, akarok
csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.
