I.
Mint kagyló nyílik szét a sok szirom,
a sűrű tô mutatja meg magát:
külön-külön sötét háromszögek
sorjáznak mind szűkülôbb körökben -
vagy fordítva: tágul a kör, kihorgad?
Az örvénylô sziromalakzatok
körbefogják gyöngéden azt, amit
a feslô rózsa rejteget, a telt,
szoros középet.
Ez az, ami nem nyílik sosem,
a többiek miatt, kik összenyomják
akaratlan.
Nem tudjuk meg soha,
hogy mit mutatna még beljebb, hogy ez
a bimbónyi zártság mért fontos neki:
szirmok tiporják, míg körülveszik.
A rózsa mélyén egy másik rózsa áll.
II.
E rózsa itt van még az asztalon,
de félô, hogy lekókkad, hogy kidôl
holnap vagy ma, elhervad, hiszen
nyitott egészen s széjjel úgy mered,
akár a fönnakadt szem.
Áll s külön-külön
terpeszti szirmát, szárát, levelét,
és most, hogy elnyílt, hogy közel a vég:
szemem tarolja, szípja nagy mohón:
hogy lássam akkor is, ha már kihúnyt;
pillantásom a fondor hajlatot
elválasztja, beméri, rátapad,
s tapogatja a zárt közt, belsejét,
a szirmok állagát, a lepkepúderes
csöndüreg szinét, hevét,
a föltartott fejet.
De jaj!
Arcom hiába süttetem vele,
hogyha ellobban! Mert csak Ô, csak Ô
tölt el gyönyörrel! És sem kép, se más,
sem híre, nem! Hiába mondom el
a mézszín rózsát, ahogy itt dereng
magában, mint a lámpa, s hogy suhog
a vaníliaízű, sűrü szél -
Ameddig itt van - most! - látványát idd tövig.
Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?
