Erejét vesztő bíbor fény botorkál
A fák nagysága előtt meghajló fűszálakon,
Mint szeder vére, úgy csordogál
Vörösre festve a tájat az augusztusi alkonyon.
Vadgalamb röppen a vén hárs korhadó ágára
Elhullajtva tollruhája apró pihéjét,
S az belekezd szédítőn forgó táncába,
Majd eltűnik elérve egy sötét árny szélét.
Tücsök ciripel, s rá egy levelibéka felel,
Szilva illatával jár felettük az álmos esti szél,
A föld egyre kisebb, talán, mert letérdepel,
Amint a hullócsillagos égen sárga telihold kél.
A mindenség kápolnája teljes pompában ragyog,
Csillagképek ékítik a végtelen kupolát,
A fellegek lebegő fodorral díszített ablakok,
Angyalok figyelik rajtuk át e lélegző földi csodát.
