2012. január 26., csütörtök

Kálnay Adél

Kérlelő

Őrizd meg a hóolvadást,
a pincét a kert végében,
rozsdásodó hullámlemezzel a tetején,
a jégcsap pattanó törését,
poros, semmilyen ízét a szádban,
a hólé csörgedezését az elvékonyodó jég alatt,
a tavasszal előbukkanó föld szagát,
a bokáig érő agyagos sarat,
a hegyre nyílként felfutó vadnyulat,
a virágcsokor fákat,
a hajadba hulló szirmokat,
a fű selymes érintését talpad alatt,
a tavaszi levegő furcsa mámorát,
az arcodon könnycseppként lefutó záport,
a messzi kék eget,
kedves madaraid cikázását a magasban,
a folyó egykedvű loccsanását,
összezárt két kezed közt a szöcske moccanását,
a viharfelhők iramlását,
lábaid futó zaját,
a kiégett tarló szurkálásait,
az esti harangkondulást,
mely messze terül szét a tájon,
a hazafelé tartó, jóllakott tehenek bőgését,
a kútba csobbanó vödör merülését,
a befőzésszagú udvarokat,
a napon duzzadó párnák illatát,
a tágra nyílt szemedben tükröződő összes hunyorgó csillagot,
ami a nyárvégi égboltról rád tekint,
az érett körték puffanását,
a fák rozsdás búcsúját,
az égő avar mardosó füstjét,
a messzi hegyek sürgető hívogatását,
a nyúlós, lappangó ködöt,
a hideg borzongató esőket,
a kályhában felizzó hasábokat,
a temetők gyertya- és krizantémszagát,
a csikorgó havat a csizmád alatt,
a téli estéken völgybe húzódó füst ízét,
madarak lábnyomait a frissen hullott hóban,
hideg, holdas éjszakán ágak fagyos reccsenését,
s kutyád panaszát a teliholdnak,
a fagy csipkelődő babrálását arcodon,
a szakadó hó némaságát,
a bágyadt, délutáni napot,
amikor sapkád merészen leveszed,
a fenyő illatát,
a karácsonyi utcát,
minden fénylő ablakával,
a kalács meleg leheletét,
a lovasszán csengő suhanását,
a hegyről legördülő sikongatást,
mely hamarabb ér el hozzád, mint a szánkó,
a támadó naptól megroggyanó hó zúdulását a tetőről,
talpad azonnal vizesedő nyomát,
őrizd meg a hóolvadást