2012. január 28., szombat

Bartalis János

Vers: fájó szépség

Rovom naponta –
nekikezdve és megállva,
rovom a kusza sorokat,

suttogom az éjbe,
hogy megszülessék a Vers,
az egyetlen, a nagy.

de látom –
csak álom, vágy, akarat marad,
megfoghatatlan,
eloszló tündérzene.

Keresem a mezők csendjében,
keresem a gyárak zajában,
a Kedves szemében.

Megpeng egy hang a lelkemben,
s aztán elszáll messze,
ki tudja: hová?

Ki tudja: merre?
Mint gyermekláncfű
ezernyi légi gömbje,
ha kegyetlenül rátör a szél.

Ó, Vers! örök nagy Csoda!
Fájó szépség a lelkemben.
Akiért meghalok naponta,
elvérzek véres tüskén.

Kereslek, futok utánad.
Feltűnsz, megcsillansz.
„Már megvagy!” – kiáltom.
Nyújtom a kezem ujjongva.
De csak a halvány párát
öleli karom.

…Sárból és égi fényből szőtt alak: Vers!
Vajon nem foglak meg?
Nem érlek be soha?