2011. december 31., szombat

Robert James Waller

Ezernyi út porából
-részlet-

Francesca kiért egy kanyarból és meglátta a Roseman-hidat. A szíve abban a pillanatban majd kiugrott a helyéről. Visszaemlékezett arra, hogy előbukkant ebből a kanyarból egy Harry nevű kisteherautóval, hogy az augusztusi nap ereje teljében tündökölt és felperzselte a földeket, és hogy egy Robert Kincaid nevű férfi alig néhány perccel korábban belépett az életébe.
Emlékezett arra, hogyan mosolygott a férfi, amikor először meglátta a hidat, és azt mondta: "Nagyszerű. Szeretem a kora reggeli fényeket."
És hogyan sétált végig az úton, a vállára vetett táskával, méregette a hidat és tervezte el, hogyan fogja lefényképezni. És emlékezett a csokornyi vadvirágra, amit a férfi szedett neki, amiért megmutatta a hidat.
...
Tizenhat évvel később Francesca végigsimított a híd oldalán, ahol azt az üzenetet hagyta. Ha van kedve vacsorázni, amikor a fehér molyok szárnyra kapnak, jöjjön el ma este, amikor végzett. Bármikor jó.
Istenem, mi is ütött belé, hogy ezt tette, tűnődött el, ahogyan korábban oly sokszor.
...
A szétnyíló köntös, amint az...ismeretlen asszony váratlanul előlép, hogy...átvegye tőle a főszerepet.
Á, mosolyodott el magában, vele bármikor megtenném újra, csakis miatta. Azt hiszem, egy-két pillanatot leszámítva éppen az a legnagyobb bűnöm, hogy nem érzek megbánást, és nem is fogok soha.
...szüntelenül arra gondolt, hogy egy napon még viszontlátja a férfit, hogy Robert Kincaid valamiképp visszatér hozzá.
Az a gondolat mindennél inkább segítette megacéloznia az akaratát, hogy lehetőség szerint olyan maradjon, amilyen annak idején volt. Azt akarta, hogy a férfi felismerje; azt akarta, hogy ugyanúgy kívánja őt, ahogyan annyi évvel ezelőtt.
Egy fészkéről váratlanul felreppenő vadgalamb megriasztotta. Elvette kezét az öreg fáról és megkezdte hosszú sétáját hazafelé; léptei, akár az egész élete, olyan szabályosak és kimértek, hogy néha sikoltani tudott volna. Robert Kincaid a maga módján segített elfojtani benne a sikolyt, és ő képes volt tovább folytatni.
...
Az ő szemében Robert Kincaid sok más mellett azt a fajta előzékenységet testesítette meg, amelyet kihalni látott, bármerre is nézett. A férfi akárhány körmönfont tervet
kidolgozhatott volna az évek során, csak hogy újra felvegye vele a kapcsolatot. Akkor is odafigyelt rá, amikor a családjáról beszélt és arról, hogy miért nem hagyhatja el őket. És biztos lehetett abban, hogy a férfi csak azért nem hallatott magáról, mert nem akart fájdalmat okozni azzal, hogy felidézi, ami kettőjük között történt. Próbálta elképzelni, milyen lenne, ha újra találkoznának. Vajon ilyen idősen is úgy viselkedne, mint egy esetlen bakfis az első randiján? Tétova és félénk lenne, ahogyan akkor, amikor először találkoztak? Akarnának még szeretkezni, vagy csak ülnének a konyhában és emlékeznének? Remélte, hogy szeretkeznének.
Bármennyire is próbált hű maradni a valósághoz, akármennyire is igyekezett elképzelni a férfit olyannak, amilyen hatvannyolc évesen lehetett, úgy látta maga előtt Robert Kincaidet, ahogyan akkor, azon a forró délutánon, ahogyan kiszállt a teherautójából. És mindig is ilyennek fogja őt látni, tette hozzá gondolatban. E tekintetben alighanem úgy viselkedik, mint mindenki, aki ilyen hosszú időn át szeret valakit. A kép éleit nem a szépítő hazugság, hanem a gyengéd féltés és törődés lágyítja el.