2011. november 29., kedd

Al-saig Emília

Szótlan

Már nem támaszt a szél.
Léptét vesztett talpam alatt
az ég átzuhant az időn
és rádöndült a földre. Kitárt
karral fekszem peremén,
testemből hosszú, véres fény-
nyalábokat hasít a füvek tőre

Sikoltanék...

Hangom árnya didergést
indáz a fák ölébe,
félelemtől csipkeélű, ínvörös
igét. Pernyeszárnyú
dadogó szavakat szorongat
szűk torkom kemény
mozsárajkú sziklacsöndje

maradj...!